22. rész

Sziasztok! 

Most is kaptok új részt. Igazából már nem sok van hátra. 30 fejis lesz az első évad. A második fogalmam sincs, de majd kitalálom. Egyenlőre még az utolsó fejivel szenvedek. Köszönöm a pipákat és a komit is :) Na, de akkor jöjjön is a rész :) Jó olvasást. Puszi. 

UI: remélem senkinek sincs problemje a fejik hosszúságával. Szeretek hosszú részeket írni. 

Addig is töritek a fejetek. 

Bell Boo 

Vancuever

Arrébb tolom magamtól és elindulok kifelé. Ennyit a hatalmas újrakezdésről és a szerelmünkről amiről még azt hittem tart. Ezek szerint már nem. Valamilyen szinten számítottam erre. Számítottam rá, hogy elkések. Hiszen hetek teltek el és nem hívtam egyszer sem, hogy beszéljük meg. Túlságosan is önző voltam. Az önzőségem oka Harry elvesztését jelentette. Felsóhajtok és elindulok vissza a birtokra. Jobb lenne elköltöznöm innen. Se Zayn, se Harry. Az öcsémet is viszem magammal. Semmi szükség rá, hogy visszajárkáljak miatta. Amint belépek a ház ajtaján Perrie elém vágtat.

-         Na? – mosolyog rám.

-         Túllépett rajtam – indulok a szobám felé.

-         Te ezen csak így túl vagy? – kiabál utánam.

Csukódik mögöttem az ajtó és Perrie egyfolytában magyaráz. Néha már üvölt is. Egyszerűen csak állok előtte és figyelem. Miután befejezi kisebb csoport gyűlik az ajtómba.

-         Tiszteletben tartom a döntését. Ami eltörött már nem lehet megjavítani – vonok vállat.

-         Legszívesebben felpofoználak! Harcolj már érte! – kiabál rám.

-         Befejeznéd az okítást? Nem vagy az anyám és ne ordibálj! – mondom halkan.

-         Nekem kell megoldanom itt mindent? Ti meg mit bámultok? – indul ki a szobámból.

Felsóhajtok és előveszem a bőröndjeim. Lassan bepakolom a cuccainkat és pár nap múlva utazom. Talán visszamegyek a családi házunkba. Vacsoránál együtt eszünk a többiekkel akik vagy engem figyelnek vagy inkább csendben esznek. Olyan a hangulat, mint egy temetésen. Perrie kint kiabál a telefonba.

-         Fogd meg egy pillanatra – adom Spencernek a kicsit.

Kisétálok Perrie mellé. Eléggé idegesnek tűnik. Sőt a sírás határán van. Mellé ülök és magamhoz ölelem. Alig ismerem pár hete, de olyan mintha a húgom lenne. Egy makacs, parancsolgató, kiabálós hugica. Letörlöm a könnyeit és beszélni kezd.

-         Nem akar meghallgatni. Egyszerűen lerázott és… Az a ribanc vette fel a telefont – morogja sírva.

-         Tudni akarom, hogy ki? – kérdezem felsóhajtva.

-         Leila – nyögi ki nehezen.

Sejtettem, hogy ezt a nevet fogja kiejteni a száján. Bármelyik másik nőnek a nevéért megkönnyebbülés fogott volna el, de az ő neve hallatán nem megy. Amíg sikerül megnyugodnia bemegyünk és leülünk a többiek közé. Megetetem a kicsit és lefektetem aludni. A többiek eléggé lefárasztották. Kikeresem a nevét és felhívom.

-         Elfelejtettem mondani, hogy ne hívogass – szól bele unottan.

-         Ha akartam volna megtettem volna. Kellenek a cuccaim. Szeretném, ha nem lennél ott amikor elmegyek értük – mondom bunkón.

-         Ne fáradj már elküldtem Zayn címére. Valószínűleg már megérkezett a kocsi – bunkózik ő is.

-         Kár lett volna igent mondanom. Még mindig nem tudom ki vagy – nyomom ki a telefont.

Veszek egy hosszú fürdőt és mire végzek az összes cuccom a szobámban áll. Zayn a dobozaim mellett ácsorog és bámul rám. Ha már mindenki túllépett mindenkin, nekem is ideje túllépnem.

-         Szóval ennyi? – kérdezi lényegre törően.

-         Ne aggódj. Nem maradok a nyakadon. Pár nap múlva elmegyek – mosolygok rá halványan.

-         El? Hová? – kérdezi pánikszerűen.

-         Elköltözöm Zayn – mászok be az ágyba.

-         Miatta? – kérdezi ingerülten.

Nem mondok semmit sem. Feldúltan lépked ki a szobámból. Kissé erősen csapkodja maga után az ajtókat. Pár nap amíg még itt vagyok nem beszélünk. Perrie nem szívesen, de segített megrendezni a költözésem. Még a reptérre is kikísért. Anne hajthatatlan volt abban az ügyben, hogy nem engedi el Embryt. A szívéhez nőtt, mintha a saját gyereke lenne. Nem lett volna szívem elszakítani tőle. Így abban egyeztünk meg, hogy amíg Roxy nagyobb nem lesz telefonon beszélünk. A reptéren kissé zakatoló szívvel állok Perrie mellett.

-         Hé ne sírj jó? – ölelem magamhoz.

-         Ne menj el kérlek! – szorít magához.

-         Mennem kell Pezz – engedem el.

Felkapom a hordozót és elindulok a kapu felé. Miután minden papírom rendben van felszállok a Vancueverbe tartó gépre. Kikapcsolom a mobilom és bekötöm a kicsit és magamat is. Lassan emelkedni kezd a gép. Egy nappal később már otthon vagyok. Anya rám hagyta a házat és a kulcsokat is odaadta nekem. Belépve a házba a cuccaimba botlok. Ezek szerint mindent lepakoltak a nappaliba. Nekem kell mindent felhurcolnom. A babaágyat behurcolom az alsó szobába. Anya átalakította a házat. A szekrénybe pakolódva megtalálom a régi fotóimat. Amikor még modellkedtem fiatalabb koromban. Visszateszem a helyére és folytatom a pakolást. Nagyját már kipakoltam, amikor csengetnek. Felkelek a földről és kinyitom. Egy fekete hajú, csoki barna szemű srác áll előttem. A kezében egy tálca süti.

-         Hello – mosolyog rám.

-         Hello, üdvözlő süti? – vigyorgok rá.

-         Valami olyasmi. Anyám küldte. Ja és sajnálom anyukád – nyújtja át.

-         Köszi. Bejössz? – veszem át.

-         Igazából… - hezitál.

-         Félsz? – nevetek fel.

Megrázza a fejét és becsukja maga után az ajtót. Leülünk a konyhába és csinálok egy kávét. Egész jól elbeszélgetünk. A szemben lévő házban lakott pár éve. Most Londonban lakik és zenei producer, hazaugrott a hétvégére. Még egy ember aki Londoni. Kávé után hazamegy és folytathatom a pakolást. Halkan bömböltetem a zenét a lakásban és néha táncolok is. Egész jól elvagyok és kissé jól is érzem magam. Fájnia kéne, de nem hagyhatom, hogy fájjon. Roxy és magam miatt sem lehet. Délután elindulok bevásárolni. Roxy a hátsó ülésen nézeget kifelé. Amint leparkolok hátramászok hozzá és kicsatolom. Amint belépek az ajtón kissé megfagy a levegő. Megbámulnak az emberek és kezd kissé zavarni. Találkozom ismerősökkel akik mind gratulálnak a babához majd részvétet kívánnak anya miatt. Kezd kissé elegem lenni ebből a napból. Amint fizetek már megyek is kifelé. Pár fiatal lány összesúg állandóan amikor meglát. A hírnév átka. A kocsiban ülve kissé megnyugszom. A ház elé érve megpillantom Harryt. Mit keres ez itt? Kiszállok és babával a kezemben felé indulok.

-         Te meg mit keresel itt? – kérdezem bunkón.

-         Nem egészen beszéltünk meg mindent – fordul felém lazán.

-         Menj haza Harry! – nyitom ki az ajtót.

-         Nincs jogod elhurcolni a lányom mérföldekkel távol tőlem – kapja el a karom.

-         De van, vagy nem emlékszel mit mondtál? Szültem neked egy gyereket oké, de majd gondoskodsz róla! Megdöglött a kutyánk, de tartsuk meg nem igaz? – morgok rá.

-         Látni akarom őt! Nem fogok a te kedvedért minden héten utazgatni – nyom a falhoz.

Próbálom kiszabadítani magam, de erősen tart. Nem akarok sírni a közelében, de mégis megteszem. A mellkasára hullik a fejem és eláztatom a pólóját. Lazább lesz a szorítása és magához húz.

-         Csak menj el Harry! Csak felejts el minket – mondom halkan.

-         Nem tehetem meg! Látni akarom felnőni a lányom. Ne szakíts el tőle! – húz még szorosabban magához.

-         Mit akarsz Harry? – sóhajtok fel.

-         Minden hónapban látni akarom pár napig – törli le a könnyeim.

-         Nem fogok visszaköltözni – rázom meg a fejem.

-         Akkor jövök én, de látnom kell őt. Most viszont mennem kell – indul ki.

Amint csukódik mögötte az ajtó beletúrok a hajamba és próbálok elfogadható képet varázsolni magamnak. Gyorsan kipakolom a kocsit és megetetem a kis hercegnőm. Kissé felkavart Harry hirtelen megjelenése. Este hívást kapok a lányoktól. Egész jól elbeszélgetünk és mesélünk egymásnak. Perrie randizni kezdett titokban Zaynnel. Spencer meg beállt modellkedni. Elmesélem nekik a Harrys látogatásomat is.

-         Tudtam, hogy utánad megy – mormolja Perrie.

-         Nem utánam. A baba érdekli – mondom halkan.

-         Nyugi kislány! Ezerszer jobb pasit találsz magadnak! – mondja Spenc.

-         Köszi – nevetek fel.

-         Mennünk kell. Légy jó. Szeretünk! – köszönnek el.

Alig, hogy leteszem máris hívást kapok Lanától. Egy kicsit hezitálok majd felveszem. Vajon ő mit fog mondani?

-         Szia – köszönök halkan.

-         Louis vagyok – szól bele.

-         Miért nem saját számról hívsz? – sóhajtok fel.

-         Lana kórházban van a kicsivel. Veszélyeztetett terhes – mondja fáradtan.

-         Fáradtnak tűnsz – jelentem ki.

-         Cem… - hallgat el.

-         Mond! Nyugi nem lesz semmi baja csak maradjon ágyban – bátorítom.

-         Még mindig arra a csókra gondolok. Tudom nem helyes, de érezni akarom újból és újból – mormolja halkan.

-         Louis ne is gondolj rá! Neked Lana mellett a helyed! Különben is elköltöztem – mondom lazán.

-         Mi? Hová? Miért? – kérdezi értetlen.

-         Nem szeretnék erről beszélni. Most mennem kell. Megnézem a kicsit. Szia – nyomom ki.

Végszóra Roxy felsír és lassan besétálok hozzá. Felveszem és amíg eszik körbesétáljuk a házat. Kilépek a teraszra és meglátok egy hatalmas medencét. Tátva marad a szám majd még jobban körbenézek. A medencétől nem messze egy kisebb pavilon szerűség. Anya alkottál amíg nem voltam itthon.

Eltelik újabb egy hónap. Roxy napról – napra nagyobb lesz. A szeme teljesen olyan, mint Harrynek. Legalábbis még eddig nem láttam változást. Harry, ahogy ígérte a hétvégén meglátogat. A napokban telefonált. Olyan volt a hangja, mint akit teljesen kicseréltek. Lehet én reagáltam túl a kapcsolatunkat. Egyszerűen begolyóztam a folyamatos titkoktól, féltékenységtől és a babától. Nem az ő hibája, de elég labilis voltam terhesség alatt és előtt is. Éppen a kertben sétálunk, amikor megérkezik.

-         Hétvégét mondtál – nyitom ki az ajtót.

-         Nem jó a hétvége. Verseny lesz – lép beljebb.

-         Megmutatom a vendégszobát – nézek a csomagjára.

-         Ne fáradj. Már bejelentkeztem előre – ül le.

-         Oké – mondom halkan.

Átadom neki a kicsit amíg csinálok valami kaját. Mire visszamegyek Harry a kanapén alszik a kicsivel a mellkasán. Titokban csinálok egy fotót és betakarom őket. Leülök a fotelba és bámulok valamit a tévében. Egy ideig még nézem is aztán elbambulok rajtuk. Arra eszmélek fel, hogy Harry egy kisebb puszit nyom a fejére és óvatosan felkel. Amíg ügyködik végignézek rajta. Teljesen fitten néz ki. Teljesen kiegyensúlyozott és boldog. Vajon az új barátnője mellett több ideje van? Kezdem úgy érezni, hogy mi voltunk a korlát a szabadidejében.

-         Hahó! – legyezget a szemem előtt.

-         Elbambultam – nézek fel rá.

-         Kimegyek sétálni. Felöltözteted? – néz Roxyra.

Felállok és átveszem tőle a kicsit. Ahogy adja át összeér a bőrünk és kisebb rángásokat veszek észre az arcán. Teljesen úgy csinál, mintha nem is léteznék. Tisztára közönyös és hideg. Hideg, ez lenne a megfelelő szó rá. Felöltöztetem a picit és közben elerednek a könnyeim. Próbálok lenyugodni nagyjából. Amikor a kezébe adom telefonál.

-         Nem leszek sokáig – fordul felém.

-         Vigyázz rá! – nézek a szemeibe.

-         Rá mindig! – lép ki az ajtón.

Amint csukódik mögötte az ajtó mélyet sóhajtok és elsírom magam. Lecsúszok a fal mentén és felhúzom a térdeim. A csupasz bőrömre hull minden egyes ki könnycsepp, bevizesítve a bőrömet. Fogalmam sincs mennyi ideig ülök ott. Lassan feltápászkodom és rendbe hozom magam mire Harry visszajön. Egy kis sminket teszek fel, hogy elrejtsem a sírásom nyomait. Harry, Leilával együtt lép be a lakásba. Ahogy rám néz megtudnám tépni. Győzedelmes mosoly van a szemeiben. A ribanc!

-         Holnap elszeretném vinni Leilával a parkba – lép közel hozzám.

-         Hope nem egy tárgy, amit ide - oda vihetsz! – morgom idegesen.

-         Tudom! – csattan fel.    

-         Akkor ne kezeld úgy az egészet, mint egy tárgyat vagy valamit! Kezdem úgy érezni, hogy rohadtul hátráltatunk téged meg a szabadidődet! – vágom hozzá.

-         Leila menj a szállodába – engedi el a kezét.

-         Harry! – lép elé.

-         Menj! – tolja félre idegesen.

Levetkőztetem a kicsit és befektetem a kiságyba. Amint kilépek az ajtón Harry karon ragad és a falhoz nyom. Kitartóan bámulok a dühös szemeibe.

-         Nem hátráltattok! Verd ki a fejedből ezt a baromságot! Ő a lányom. Fejezed be a hülyeségeidet! – mordul fel.

-         Hülyeség? – kérdezem halkan.

-         Mindegy! Csak ne gondolj ilyeneket – húzódik közelebb.

-         Pedig ez jár a fejemben. Olyan más vagy! Olyan… Olyan szabad – hajtom le a fejem.

Elhallgat és felemeli a fejem. Az egyik kezével átkarolja a derekam és közelebb húz magához. Beletúr a hajamba és lágyan megcsókol. Az ajkai valahogy sokkal puhábbnak tűnnek, mint eddig. Finomak és gyengédek. Amint elhúzódik a mellkasát kezdem el bámulni.

-         Megyek – nyom egy puszit a fülem mögé.

Bólintok majd megvárom amíg kimegy az ajtón. Felsóhajtok és elindulok fürdeni. Azt hiszem egy alapos fejszellőztetés nem ártana.